Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Megemlékezések Don S. Davisről

2008.10.25

 

Írta: Colin Cunningham
Eredeti bejegyzés

Colin, 2008. július 1. 10:41

Nagyon nehéz ezt leírni. A barátom meghalt a hétvégén.

Don S. Davis pokolian jó színész volt. Az a fajta, akitől kirepülsz a szobából, ha csak egyszerűen ott áll bent. Egy ember toronymagas jelenléttel. Óriási jelenléttel. Csak egy dolog lehetett ennél nagyobb, a szíve. A szív, ami megállt dobogni a hétvégén.

Don Davis a barátom volt 18 éve. Még jóval a Csillagkapu SG-1 előtt volt, amikor Don és én összekerültünk a kamera előtt és azon kívül. Látta, ahogy megérkezik egy fiatal színész, tele szenvedéllyel és olyan zöld füllel, amennyire az csak lehetséges, és melléállt. Ez az ember figyelt rám. Hitt bennem. Támogatott. Megismertette velem a dörgést. Ő volt a keresztapám ebben az iparban, és az EGYETLEN színész, akit valaha tiszteltem. Büszkeséggel töltött el, hogy vele együtt szerepelhettem. Csendesen törlesztve az adósságot annak az embernek, aki a szárnyai alá vett, amikor ezt senki más nem tette meg. Ő pedig mindig büszke volt rám. A sikereimre. És én is büszke voltam arra, hogy megmutathatom neki, hogy még mindig itt vagyok. Hogy nem adtam fel. Magától Dontól kaptam a legjobb játékomat. Don volt az, aki felállította nekem a szabályokat.

Tudom hogy sok CSK rajongó számára ez a legsötétebb nap. Felébredni és megtudni, hogy az óriás, a dörgő hangú Don Davis csendben elment, azt egyszerűen lehetetlen elhinni.

Most baromira dühös vagyok.

Írta: Joseph Mallozzi
Eredeti bejegyzés

2008. július 1.: Don S. Davis emlékére

A legkorábbi emlékem Don S. Davisről az, hogy amikor a legelső napjaim egyikén a díszleteknél jártam, egy bájos, az életnél is nagyobb egyéniség egy kemény kézfogással üdvözölt, egy heves "Hellooo, Jooooe! Isten hozott a Csillagkapuban!" kiáltás kíséretében. Ez a negyedik évad táján történt, a második ("Egy apró lehetőség") és a harmadik ("Ahová nincs visszatérés") forgatókönyvünk megírása között. Ezekben a korai években Paul és én a legtöbb időnket a saját irodánkban töltöttük tanakodva, történeteket kitalálva, és az egyik megihletett délutánon dalszöveget írtunk a Csillagkapu SG-1 főcíméhez. Elfoglaltak voltunk, és ami talán még fontosabb, annak is akartunk látszani. Arra volt a legkevésbé szükségünk, hogy a díszletek körül őgyelegve a színészeket bámuljuk, mikor forgatókönyveket kellett írni és briliáns ötletekkel előállni. De néhány hét után világossá vált a számomra, hogy az irodámban egyedül (vagy a változatosság kedvéért, időnként Paul irodájában) ülve elkerülhetetlenül be fogok golyózni - és a józan eszem elvesztése kétségtelenül a munkám minőségére is kihatással lesz. Ezért úgy döntöttem, hogy kisebb sétákat fogok tenni. Történetek összefoglalóival vagy vázlataival a kezemben sétálgattam fel-alá a folyosókon, az épület körül és az üres díszletek között.

Aztán az egyik délután véletlenül betévedtem egy aktív díszletbe, ahol épp a következő jelenet forgatásához készülődtek. Felismerve a hibámat sarkon fordultam, hogy azonnal távozzam, mikor Brad Wright kiszúrta hogy ott vagyok és odahívott magához. "Joe," mondta, "Szeretném bemutatni neked Don Davist. Don, Joe az egyik új írónk.". Don, aki a következő jelenetre felkészülve várakozott, felém villantotta a védjegyeként ismert fültől-fülig vigyort, majd határozottan megszorította a kezem és rámbömbölt, hogy "Hellooo, Jooooe! Isten hozott a Csillagkapuban!".

"Hellooo, Jooooe!" - ez volt az üdvözlés, amit ehhez a férfihoz társítottam, a jó természetű, szerény, déli úriemberhez, akinek mindig volt egy elmesélni való története, de aki leginkább azt akarta megtudni, hogy TE hogy vagy. "Hellooo, Jooooe! Hogy halad a forgatókönyv?", "Hellooo Jooooe! Hogy van a gyönyörű feleséged?" "Hellooo, Jooooe! Milyen volt a hétvége?". Első alkalommal találkozni a színészekkel kissé ijesztő lehet, különösen egy olyan újonc író számára, akinek ez az első nagy műsora, de Don melegszívűsége és szívélyessége azonnal megnyugtatott. És nem volt különbség akkor sem, amikor a rajongóival találkozott. Láttam találkozóra járókat, akik remegve közeledtek felé, talán attól rettegve, hogy túllépik a határt és magukra haragítják őt, de Don sosem volt az a távolságtartó vagy éppen magamutogató fajta. Ha Donnal találkoztál, nem egy tévésztárral találkoztál, hanem egy hétköznapi pasassal. Egy szokványos, szerény, jószívű fickóval, aki őszintén törődött a rajongóival és azokkal, akikkel együtt dolgozott. És ezek a látogatók, akik esetleg alig valamivel korábban még óvatosan közeledtek az ember felé, akit Hammond tábornokként ismertek, néhány pillanattal később már ott ültek beszélgetve és nevetve, együtt a jó öreg Donnal.

Don imádta a rajongóit. Imádta az életet. És imádott enni. Így aztán gondolom nem meglepő, hogy számos alkalommal vacsoráztunk együtt. Először csak Don és én mentünk, de később Fondy is csatlakozott hozzánk, aki meg akarta őt ismerni. Fondy általában gyorsan kimentette magát valamivel a munkával kapcsolatos együttlétekről, de Don bevetette nála a varázsát, így nemcsak azonnal beleegyezett a dologba, de később éppen ő érdeklődött iránta "Mint csinál Don? Elmehetnénk megint Donnal valahová.". Végül aztán Don rátalált Rubyra és a háromfős vacsoráink négyfőssé váltak.

Ha van egy dolog amire mindig emlékezni fogok vele kapcsolatban, az az önzetlensége, amivel másokat maga elé engedett. Mikor Rick csökkenteni akarta a munkaidejét, hogy több időt tölthessen a lányával, és az írói részleg azon küszködött, hogy kitalálja hogyan magyarázza meg a történetben O'Neill küldetésekről való kimaradásait, Don feljött az irodánkba és felkínált egy megoldást. "Félre kell állítani Hammondot, hogy O'Neill lehessen a tábornok" - javasolta. Padlót fogtam. Itt volt ez a pasas, aki kész volt elhagyni egy sikeres sorozat egyik legjobb állandó szerepét, (ahogy ő gondolta) csak azért, hogy mások dolgát megkönnyítse. Természetesen megköszöntük az ajánlatát, de nem akartuk csak úgy hagyni elmenni George Hammondot.

Végül, mikor az egészségügyi problémái miatt csökkenteni kellett Don szereplését a műsorban, meghoztuk a döntést. De ő ezek ellenére is fenntartotta a jelenlétét a Csillagkapu univerzumban; alkalmanként feltűnve egy-egy epizódban, majd legutoljára a Stargate: Continuumban. És minden alkalommal, amikor forgatásra jött, felugrott az irodánkba, hogy beköszönjön.

Ahogy az évek múltak, egyre kevesebbet és kevesebbet láttam Dont, aki a figyelmét Rubyra és második szerelmére, a művészetre összpontosította. Mégis, amikor belefutottam és kérdezősködtem a hogyléte felől, mindig vidámnak tűnt. Sohasem mutatta jelét keserűségnek vagy megbánásnak amiatt, hogy többé már nem állandó szereplője a műsornak. "Nem sajnálok semmit." - mondta nekem több alkalommal is. És mindig hozzátette: "Én vagyok a legszerencsésebb ember a világon." Egy féktelenül vad, örömteli utazás után eljött az ideje annak, hogy a déli úriember megpihenjen és élvezze a visszavonulást.

Legutoljára öt hónappal ezelőtt beszéltem Donnal, mikor váratlanul, mint a derült égből lecsapó villám felhívott, miután kiszivárgott, hogy egy korábbi blogbejegyzésemben megemlítettem őt. Egy rajongó megkérdezte, hogy miért nem tartom a kapcsolatot Richard Dean Andersonnal, mire azt válaszoltam, hogy "Nem beszélünk sokat, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy már nem dolgozik a műsoron. Valójában Don Davisszel sem beszélgetek sokat, pedig imádom őt. Nincs semmi személyes oka." Kevesebb, mint huszonnégy órával később, kaptam egy telefonhívást. Ahogy a január 15-ei bejegyzésben írtam: "Ma felvettem a mobiltelefonomat, mire egy mély, vontatott déli hang így szólt: "Één is imáádlak tééged." Mi a fene? Eltartott egy pár másodpercig mire rájöttem, hogy ki az - nem más, mint Don S. Davis, maga Hammond tábornok. Megtudta (egy rendszeres látogatóm, Gilder révén) hogy szó volt róla az egyik korábbi blogbejegyzésemben, és úgy döntött, hogy felkeres. Mindig nagyszerű érzés hallani a kedvenc ínyenctársam felől. 2007 nyilván mozgalmas év volt a számára (amit jó hallani) és most ki szeretné élvezni a régóta hiányzó holtidőt. Remélem, hogy Fondy és én tudunk majd időt szakítani arra, hogy elmehessünk vele és Rubyval egy újabb kulináris kiruccanásra." Keserves csalódás, hogy az a nap már sohasem fog eljönni.

A Csillagkapuval töltött éveim alatt olyan színészekkel dolgoztam együtt, akiknek a társaságát nagyon élveztem, de csak kevés olyan van közöttük, akiket van merszem a barátaimnak nevezni. És ezen kevesek között ott volt a nagylelkű déli úriember, aki az ismerős "Hellooo, Joooe!"-val üdvözölt, a mindig barátságos Don S. Davis.

Hiányozni fog.

Írta: Movieset.com
Eredeti bejegyzés

Don S. Davis - Az én tapasztalatom

Közreadta: Mike Browne, 2008. július 1.

Abban az örömben volt részem, hogy együtt dolgozhattam a Beyond Loch Ness című film forgatásán, a hétvégén elhunyt színésszel, Don S. Davisszel. Professzionalizmusa, a filmipar iránti elfogulatlansága, humorérzéke és közvetlensége nagy hatást gyakorolt rám.

A felvételek közötti esős napokon, amikor mindenki más a meleg és száraz lakókocsijába menekült, Donnak volt ideje arra, hogy meghallgassa azokat a stábtagokat, akik lyukat akartak beszélni a hasába a Craft Service vagy a stábtagok sátra környékén. Őszintén beszélt nekem arról, hogy mennyire hálás a sikeres és szinte véletlen színészi karrierjéért, mesélt a tanítás iránti szenvedélyéről, és arról, hogy az elkövetkező néhány évben szeretne lelassítani és visszavonulni.

Don Tiszt volt és Úriember, és hiányozni fog.


Carrie Genzel, 2008. július 1. 2:42 pm

Nekem is volt szerencsém Don S. Davisszel dolgozni a "Beyond Loch Ness" forgatásán és igazán elszomorított, amikor megtudtam, hogy elhunyt. Elég nehéz időjárási körülményekkel kellett megküzdenünk a felvételek során, de akármennyire hideg, nedves vagy sáros is volt az idő, Don mindig ott volt, hogy vicces történetekkel vagy anekdotákkal szórakoztasson bennünket, és én biztos vagyok benne, hogy sosem fogyott volna ki belőlük. Emellett pedig egy igazi fenegyerek volt, aki nemcsak hogy maga csinálta a kaszkadőrjeleneteit, de az első napon, amikor egy csónakban kellett eveznie a tavon, olyan gyorsan haladt, hogy szinte kijött vele a partra. Azt hiszem, hogy a stáb és a rendező, Paul Ziller aggódtak egy kicsit, de biztosak voltunk benne, hogy később jót nevetünk majd a dolgon, viszont a továbbiakban már nem hagyták, hogy túl sokat evezzen.

Mindig emlékezni fogok a professzionalizmusára, a kedvességére, a végtelen történeteire és a nagy nevetésekre. Sokat tanultam Dontól, és szívből jövő együttérzésem a családjának és a szeretteinek. Nyugodjék békében.


Steve Oatway, 2008. július 5. 1:01 pm


Megrendülten fogadtam a hírt Donnal kapcsolatban. Először egy tévésorozat forgatásán találkoztam vele. Ez a Broken Badges volt, még 1990-ben. Adott nekem egy jó tanácsot, és mindig melegszívű és barátságos volt, amikor összefutottunk az évek során. Mély, erőteljes hangja volt, de sosem volt fenyegető, csak kedves és barátságos. Mindig szívesen fogadott. Tehetséges színész volt, akiről úgy tűnt, hogy szinte minden műsoron dolgozott Vancouverben. Hiányozni fog. A legmélyebb részvétem a családjának és a közeli barátainak.




 

A mappában található képek előnézete Szereplők

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.